Hawaii

Idős, bőven nyolcvan feletti mosolygós nők és férfiak tai chigyakorlatokat végzenek az óceánparton, nevetnek, töltekeznek a víz különleges energiájával és habzsolják az életet. Amikor először hallottam Hawaiiról, tudtam, hogy a sziget igazi varázsereje nem a szépsége, hanem az a tükör, amelyben minden látogatója meglátja magát, ha akarja, ha nem.

Amikor a legendás Waikiki Beachen idős házaspárok a világ sok-sok szegletéből érkezve éles, magabiztos, csillogó szemekkel sétálnak a parti homokban, majd lassan-lassan a látóhatáron eltűnve is látszik, hogy nevetnek, szorítják egymás kezét és belekacagnak a tüzes napsugarakba, mindenki elgondolkodik:

Én leszek majd ennyire nyugodt, ilyen boldog, ilyen kicsattanóan egészséges, ennyi tervvel és elszántsággal teli 60, 70 vagy 80 éves korom után?

Amikor először jártam Hawaiin, napokat ültem az óceánparton. Figyeltem az embereket, főleg az idős embereket és rájöttem, hogy ezen a varázsszigeten az életkor nem létező fogalom, hiszen élet energiában, mosolyban és szellemi, testi fittségben mér a Hawaii boldogság barométer.

Miért van az, hogy Magyarországon sokan a nyugdíjba vonulás időpontját egy új időszámítással azonosítják, ahol már nem lehetnek nagy terveik, vágyaik, ahol már össze kell húzni a nadrágszíjat és ahol már szinte tudatosan fizikailag is szűkül az élettér?

A kijózanító válaszok között ott a pénz. Volt pénzügyi tervem arra, hogy arra az életszakaszra, ahol visszaveszek a tempóból vagy már egyáltalán nem dolgozom, nem a függő, nyugdíjból élők táborát szaporítom, hanem a koncepciózusan felépített portfóliómból átgondoltan és észszerűen költhetek. Ha szeretnék felújítani egy szobát vagy kialakítok magamnak egy új kuckót az új életemhez, ahhoz egy olyan közeget teremthetek, amely inspirál, feltölt, netán új ötleteket, célokat ad.

A legapróbb változtatáshoz is szükség van a pénzállomány adta biztonságérzetre. Soha nem az a kérdés, hogy egy más társadalomban más életszínvonalon mások a lehetőségek, hanem az, hogy én akkor, amikor bőven az aktív szakaszban járok, jövedelmet termelek, látom-e magam egy másik életszakaszban. Megöregedni vagy újjászületni látom azt, aki vagyok. Leírom magam vagy odarajzolom a térképre. Kisebb lakásba költözöm vagy otthonommá teszem a világot!

Amikor Hawaiin belenéztem a szemekbe, boldog, önfeledt, várakozásokkal és célokkal teli tekintetek néztek vissza rám. A sok ráncot vagy a test változásait elhomályosította a hit varázsa, a Nekem is helyem van az én világomban mindent elsöprő ereje. 

Megfigyeltem még valamit: szinte mindenki fogta valakinek a kezét. Valakiét, akivel a kezdetektől együtt tervezett, együtt alkotott, együtt remélt és feltétel nélkül hitt az ÉLET mindenhatóságában!

A Hawaii pirula édes és gyógyereje van, napi 1 szem a rendelt adagja, egyetlen különleges mondat van a vényre írva: a pirula összetevőit én állítom össze a saját kis laboratóriumomban minden egyes aktív napomon, amikor 20, 30, 40, 50, 60 évesen élem valahogy a napjaimat.

A saját törvényeim és szokásaim repítenek az óceánpartra és segítenek abban, hogy a szív, amit a homokba rajzolok, abba mennyi szeretet, mennyi élmény, mennyi elégedettség fér bele, mert egy biztos: a homokba rajzolt szíveket előbb-utóbb elmossa az óceán, de minden, amit magunkért tettünk, minden, amit a saját céljainkért mozgósítottunk, gyűjtöttünk, az látható és mérhető a saját boldogság barométerünkön is!

Kép: a szerző tulajdona